A memória és az emlékezet

Azt tudjuk, hogy a memória tárolja a megszerzett tudásunkat és az emlékeket, de hogy mi is maga az emlékezés folyamata, arról kevesebb tudással rendelkezünk, a következőkből viszont sok hasznos információ birtokába juthatunk.

Az emlékezés pszichológiája – avagy hogyan emlékezünk? Pszichológiai meghatározása szerint az emlékezés egy olyan képesség, mely az ingerek nyomán kialakuló élmények, gondolatok, viselkedésformák, mozgásválaszok, érzelmi reakciók - vagyis a tapasztalat – idegrendszerben való megőrzését, illetve előhívását teszi lehetővé. Az emlékezeti működés teszi lehetővé, hogy képesek vagyunk a múlt élményeit, tárgyait, jelenségeit megőrizni tudatunkban, és újra látva, hallva, érezve azokat felismerni vagy csupán az emlékképekre támaszkodva előhívni azokat. Az észlelés során az idegrendszerben olyan változások mennek végbe, melynek következtében az észlelt dolgokról, eseményekről stb. emléknyomok, engramok keletkeznek.

Az információfeldolgozási paradigma: A legegyszerűbb emlékezeti működés is három szakaszra bontható: kódolás, bevésés, előhívás. Csak úgy vagyunk képesek emlékezni, ha mindhárom mozzanat megvalósul. A kódolás az emléknyomok kialakulásának nagyon fontos feltétele. Ennek során a beérkező ingereket idegrendszerünk olyan formává alakítja, amelyet a memória elfogad, és ez által azok bevésődnek a memóriába. A kódolás történhet vizuálisan (képi formában), akusztikusan (hang formában) ill. szemantikusan (jelentés, értelem alapján). A bevésés folyamatát több tényező befolyásolja. Függ az ismétlések számától, a szervezetünk és idegrendszerünk állapotától (pl. egészségi állapot, fáradtság), személyes sajátosságainktól (motiváció, érzelem, hangulat, akarat, érdeklődés stb.), együttes érzékszervi hatásoktól (pl. ha egyszerre több érzékszerv észleli a bejövő ingert, akkor biztosabb a kódolás), előzetes ismeretektől, tapasztalatoktól. A következő mozzanat a bevésett információ vagy egyéb emlékkép, tudás tárolása és megőrzése. Csak azokat az információkat lehet előhívni, amit korábban tároltunk. Az előhívás módja függ az információ tárolásának módjától. A harmadik mozzanat az előhívás, melynek két formája van: a felismerés és a felidézés. A felismerés során több tesztinger közül kell kiválasztani egy meghatározott, a memóriánkban már tárolt elemet. (olyan, mintha a könyvespolcon lévő könyvek közül kellene kiválasztanom azt, amelyikkel egy könyvesbolt kirakatában találkoztam). A felismerés gyakran csak az ismerősség érzésére korlátozódik. Nem mindig vagyunk képesek emlékezetünkbe idézni azt, hogy hol és mikor láttuk, hallottunk arról, amit felismertünk. A felidézés során pedig a bevésett és megőrzött emlékképeinket felelevenítjük, magunk elé képzeljük. Abban az esetben, amikor fel kell ismernünk valamit vagy valakit, sokkal jobb teljesítményt nyújtunk, mint amikor tesztingerek nélkül kell ugyanezt megtenni. És végül vannak olyan emlékképek, tudások, amelyeknek előhívása szinte semmilyen erőfeszítéssel nem jár, ha életünk során azt egyszer megtanultuk. Ezért szoktuk mondani, hogy pl. biciklizni, úszni, gépelni stb., ha valaki életében egyszer megtanult, azt soha nem felejti el.

Az emlékezet szerkezete és típusai: Az emlékezettel foglalkozó pszichológiai kutatások egy jelentős része az emlékezet szerkezetének leírására, és tárolásának módjára irányult. Kezdetben a kutatók abban reménykedtek, hogy lokalizálni tudják az agyban az emlékezet konkrét helyét, hasonlóan a látás vagy a hallás központjához. Hosszú évtizedek kutatási eredményei azt bizonyították, hogy az emlékezetnek az agyban nincs egy központja, hanem több rendszer együttes működését nevezhetjük emlékezetnek. Rengeteg egyéni eltérés mutatkozik az emberek között ennek a pszichikus képességnek a tekintetében. Elmondható tehát, hogy erősen szubjektív folyamatról beszélünk, ezért kutatása rendkívül szerteágazó. A korai pszichológiai kutatásokhoz képest – elsősorban az emlékezeti tévedések elemzései kapcsán – jelentős szemléletváltozás következett be: az emlékezés folyamatát sokkal inkább rekonstruktív, mint reproduktív folyamatként kezdték el leírni. A pszichológia korai elméletei (lásd kísérleti pszichológia) még úgy tekintettek az emlékezetre, mint egy raktárra. Az emlékezet táras modelljei közül Attkinson és Shiffrin (1968) modellje vált a legnépszerűbbé. Ők egy három szintből álló rendszert tételeztek fel: egy szenzoros tárat, egy korlátozott kapacitású, rövid távú emlékezeti tárat (short term store STS, magyarul: rövid távú memória - RTM ), ahonnan az információ átkerül a gyakorlatilag korlátlan kapacitású hosszú távú emlékezeti tárba (LTS long term store, magyarul: hosszú távú memória – HTM). Legfontosabb állításuk, hogy a HTM-ba való bevésődés attól függ, hogy az információ mennyi ideig volt az RTM-ban. Tehát a sokszori ismétlés segíti a bevésődési folyamatot. Attkinson és Shiffrin elmélete szerint azonban a rövidtávú memória egy időben csak korlátozott mennyiségű tapasztalati anyagot tud megjegyezni, s azt is mindössze néhány percig (ill. addig, míg figyelmünk el nem terelődik). Az RTM fontos jellemzője még a tárolás sérülékenysége. Az RTM-ban a felejtésnek két okát emelhetjük ki: az elhalványulást és a kirekesztést. Ha nincs szükségünk az itt tárolt információkra többé, akkor az információk elhalványulnak. A felejtésnek a kirekesztéses formája akkor jön létre, ha az új információk kiszorítják a régit, hiszen az RTM kapacitása - mint azt már említettem - korlátozott.

Bánföldi Zoltán: Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskola

A rövidtávú memória működése

A rövidtávú memória működik, amikor például egy új embert mutatnak be nekünk. Az ő neve bekerül rövid távú memória tárolóegységeibe, ahonnan még egy darabig képesek vagyunk előhívni, ám ha másokkal megismerkedünk rövid időn belül, lehetséges, hogy gondban leszünk. Ugyanis a távú memória egyszerre hét, legfeljebb kilenc egység tárolására alkalmas.