"Régebben, emlékszem, állgödrének bájosan érzéki hullámos vonaláért rajongtam, és gyakran álmodtam arról, hogy ezt a minden bizonnyal illatos gödröt meg kellene csókolnom. A gödröcske eltűnt, az alsó ajak és az áll között most szigorú és merev vonal, mint az olyan nők arcán, akik megbuktak. Miért? Azt kérdem, hogy miért? És ismét azt, hogy miért? Ó, nem Kankalin és nem a szegénység és a gond és a betegség. Arcot az úgynevezett körülmények sohasem tudnak így eltorzítani és feldúlni, soha, önmaga húzta magát karóba. Nézze csak, itt a második hozzá hasonló arc, Améline tanárnőé, érzékileg talán kevésbé vonzó, de igen értelmes és világos arc. Abban az időben van éppen, amikor a szépség, az értelem, a világosság elkezd róla lefoszlani, és szeme, az okosan csillogó üde, sőt kíváncsi és nem szellemtelen szeme kezd olyan alattomosan rémült lenni, mint Lauráé, ajka elfárad, elkezd megkeseredni, arcán leülepszik a bosszú, az irigység, a méreg, a titkolt indulat, a féltékenység, a buta rigolya. Persze ön azt mondja, hogy Améline túllépte a kort, amelyben valakinek eszét elvehette volna, és ahhoz férjhez mehetett volna. Ó, nem. Nem ment férjhez, bár mehetett volna. Ez tény. De Améline ebből a tényből önmaga számára egész életére szóló kínzókamrát épített, és önmagát ennek a ténynek inkább képes feláldozni, semhogy lényének eredeti üdeségét megtartsa. Arcát ellepi az elrejtett fogcsikorgatás, amelyben önmagát részesíti, és mert vágya nem teljesült, önmagán áll bosszút. Ah, barátom, az olyan arc, mint Lauráé vagy Améline-é, engem minden alkalommal, ha látom, igen mély fájdalommal tölt el, és mondhatom önnek, én ilyenkor igen kevéssé vagyok olyan hangulatban, hogy ezeken a torz és elgonoszodott, kipuffadt és meghülyült, végeredményben tényleg hallatlanul komikus arcokon nevetni tudjak. Én, kérem, nem vagyok azon a véleményen, hogy az öregedés okvetlenül eltorzulással és elcsúfulással jár együtt, mert el tudom képzelni, hogy az arc megérik, fiatal báját ugyan elveszti, de ráncai éppen olyan szépek és vonzóak lesznek, mint gödrei és színei voltak, és szemében nem ég az az anonim borzalom, és nem keserű, és nem válik mohóvá, sem pedig egészen idióta módon bosszúállóvá és az őrülettel határosan kegyetlenné."

forrás: Hamvas Béla: Karnevál

Az idő és a memória

Érdekesek ezek az emlékek, érdekes végignézni, ahogy egy ember lelke és teste megöregszik. A jó memória "átka", hogy emlékszünk még, milyen üde és vidám volt a mára barátságtalan, vonalszájú öregasszony. A jó memória megőrzi az emléket, fel tudjuk idézni, hogy a sok megkeseredett ember, milyen boldog gyermek volt hajdanán. Emlékeztessen hát ez az idézet a régi boldogságra, és szolgáljon intő például. Végig lehet járni egy élet utat boldogan és emelt fővel is. Az ilyen hozzáállású ember arcára pedig hiába vés ráncot az idő, tekintete mindig tiszta marad.