A középkori nevelés tulajdonképpen a keresztény szellemű nevelés korszakát jelenti Európa történetében, melynek azonban görög és római gyökerei is világosan körvonalazhatóak. Éppen ezért nem az 5. századtól datálható a középkori nevelés kezdete, hanem a kereszténység elterjedésétől, államvallássá válásától. Keleten már az i. sz. 2. században is léteztek olyan katechéta iskolák, amelyekben keresztény szellemű nevelés folyt, a vallás alapeszményeinek elsajátítása volt a cél (pl.: azAlexandriai Kelemen, Origenész, Aranyszájú Szent János körül létrejövő csoportosulások). Nyugaton többek között Tertullianus, Jeromos, Augustinus, Benedek, Isidorus emelhetőek ki, mint a keresztény vallás jelentős gondolkodói, a keresztény nevelési eszmények és tartalmak kidolgozói. Európában a 6. századtól kezdve mind több és több férfi és női szerzetesrend alakult, és a szaporodó kolostorok nem csupán a korai feudalizmus gazdasági alapegységei voltak, hanem a magasszintű szellemi tevékenység, a tudományok és az oktatás központjai is. A belső és külső kolostori iskolákban latin nyelven folyt az oktatás, a szerzetesek idejük jelentős részét a Szentírás és egyéb vallásos tárgyú könyvek olvasására fordították. Az európai történelem viharos évszázadaiban a kolostorok jelentették a nyugalmat, a biztonságos élet színterét. A kódexmásolás a szerzetesek és apácák mindennapjaihoz is hozzátartozott, ez az elfoglaltságuk, illetve fordítómunkájuk (héber, arab, görög nyelvről) rendkívülien fontos az ismeretek megőrzése szempontjából. A görög hagyományokon nyugvó, 5. századtól kikristályosodó műveltségi-oktatási tartalmakat „7 szabad művészet” néven emlegették, melynek tárgyai voltak: a trívium tárgyai: grammatika, retorika, dialektika, illetve a kevésbé hangsúlyos quadrívium: aritmetika, geometria, asztronómia és muzsika. A nevelési eszmény a vallásos, Isten felé forduló ember volt, a tudományok megismerése a Szentírás jobb megértését szolgálta.

 A 8-9. századtól kezdve Európa az államok kialakulásának idejét élte. Az államszervezés egybefonódott az egyházszervezéssel. A kialakuló települések templomai mellett létrejöttek a plébániai iskolák, ahol a tehetséges fiúk megismerkedhettek a hit alapjaival, a zsoltárokkal, a liturgia menetével, és valamelyest elsajátíthatták a latin nyelvet. Az államfejlődés igényt támasztott gazdasághoz, hivatalviseléshez értő emberek iránt, és mindez az iskolák számának növekedését vonta maga után. Nem csak a középkori történelemnek, de a neveléstörténetnek is egyik kulcspontja az európai városfejlődés, valamint az Itálián és az Ibériai-félszigeten át Európába került görög és arab (nyelvű) munkák. Számos görög és keleti munka a 10-12. században került európai gondolkodók kezébe, és jelentős lökést adott a tudományok és iskolák fejlődéséhez. A városokban felépített katedrálisok mellett a 10. századtól kezdve megjelentek a székesegyházi iskolák, és a 12. században már létezett Európa jelentősebb városaiban egy olyan értelmiségi réteg, amely csakis tanulással és/vagy tanítással foglalkozott. Abélard mester, a „dialektika lovagja”, a neves párizsi tanár a 12. század kiemelkedő alakja. Százada az európai egyetemek megjelenésének is ideje, a 12-13. század fordulóján jött létre Párizs, Bologna, Salerno, Salamanca, Oxford és Cambridge egyeteme, s hamarosan leányegyetemek egész sora alakult. A céhek, városi kommunák, hanzák és egyéb szerveződések idején az universitas úgy fogható fel, mint tanárok és diákok testülete, érdekvédelmi szervezete. Az egyetem gyakorta külön test volt a középkori városon belül, tagja védelmet élvezett a városi hatóságokkal szemben. Az egyetemmé válás kritériuma volt a tanított tudományok „egyetemessége” mellett a fokozatadományozás. A magiszteri (doktori) cím elérése azt jelentette, hogy a diák elnyerte a jogot az általa tanult tudomány tanítására. A facultas artium jelentette az alapot, tananyagára épült a jogi, orvosi és teológiai fakultás. A rektor által irányított intézményben a nemzetekbe tömörült diákok latin nyelven nyerték a skolasztikus képzést, a keresztény szellemiségnek megfelelő, de pogány műveket is magába foglaló oktatást.

Nevelés régen és ma

A gyermek egészséges felnőtté válása még a legügyesebb szülő kitartását is próbára teszi. Főképp, hogy nehéz a döntés, mi a fontosabb: a lexikális tudás elsajátítása vagy éppen az önállóságra, életre nevelés?

Én azt gondolom, hogy a lexikális tudás oktatását bízzuk pedagógus szakemberre. Szülőként viszont érdemes elkezdeni az önállóságra nevelést. Kérjük meg gyermekünket, hogy pakoljon el játék után, vagy éppen ágyazzon be ébredés után. Ha ilyen apró kérésekkel kezdjük, gyermekünk hamar megszokja a feladatokat és később talán ő lesz legnagyobb segítségünk a házimunkában is.

forrás: Kéri Katalin: Neveléstörténeti vázlatok